Az Alapítványról
Hírek, információk
Eszmecsere
2007 az Orosz Nyelv Éve
2005 Magyar-Orosz Kulturális Évad
PÁLYÁZATOK
Az alapítvány díjai
Hírek, információk

   
Főoldal > Hírek, információk
Hírek, információk

A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna


Létezik-e Putyin-doktrína?
2006-06-19
A Népszabadság 2006. június 17-i számában megjelent Sz.Bíró Zoltán elemző írása Vlagyimir Putyin szokásos évi elnöki üzenetéről. 

Létezik-e Putyin-doktrína?
Néhány hete, május 10-én mondta el Vlagyimir Putyin az orosz törvényhozás két háza – az Állami Duma és a Szövetségi Tanács – tagjai előtt szokásos évi, feladatkijelölő elnöki üzenetét. E politikai gyakorlat 1994 februárjában vette kezdetét. Ekkor mondta el az első elnöki üzenetet Borisz Jelcin. Ezek az azóta megszokottá váló beszédek az oroszországi politikai élet jelentős figyelemmel kísért eseményeivé váltak, még ha erre nem is mindig szolgáltak rá. Akadt ugyanis köztük – különösen a jelcini időkben – nem egy terjengős, ám keveset mondó változat. Putyin azonban – szemben elődjével – mindig is ügyelt arra, hogy a Szövetségi Gyűlés előtt elmondott beszédei figyelmet érdemlőek és tartalmasak legyenek. Az idei sem volt ez alól kivétel. Sőt, ezúttal – legalábbis számos elemző szerint – az üzenet olyannyira eredetire sikerült, hogy abból világosan kivehetőek egy új politikai doktrína körvonalai. De vajon tényleg ez lenne a helyzet? Valóban radikálisan új mindaz, amit Putyin üzenetében előadott? Nem arról van-e inkább szó, hogy az orosz elnök immár a tényleges oroszországi helyzetnek megfelelően beszél? Azaz nem történt más, minthogy az elnöki retorikát hozzáigazították az orosz politikai valósághoz.  
A putyini üzenet mind tartalmát, mind stilisztikáját tekintve több vonatkozásban is elüt a korábbi beszédektől. Az előadás ezúttal teljes mértékben nélkülözte a putyini üzeneteket eddig uraló liberális szóhasználatot. És ez nagyon is érthető, hiszen e stiláris jegy az előző két év üzeneteiben – szemben a korai beszédekkel – már feltűnő ellentétben állt a ténylegesen zajló belpolitikai folyamatokkal. A tartalmat illetően pedig leginkább az okozott meglepetést, hogy a beszéd szokatlanul hosszan és részletekbe menően tárgyal védelempolitikai kérdéseket. Erre korábban soha nem akadt példa. A ’90-es években azért nem, mert Moszkva – különböző megfontolásokból, többek között a korszakot jellemző orosz külpolitikai orientációból következően is – jelentős forrásokat vont el e területtől. Putyin idején pedig egészen a közelmúltig azért nem esett erről szó – noha már első elnöksége alatt megkezdődött a védelmi kiadások növelése –, mert az évtized elején, kiváltképp 2001 és 2003 között, reális középtávú perspektívának tűnt Oroszország teljes körű európai integrációja. Épp ezért – érthető módon – nem kívántak akkor különösebb politikai hangsúlyt adni e folyamatnak.
Önmagában az a tény, hogy az idei elnöki üzenet részletesen tárgyal védelmi kérdéseket, még aligha alapozza meg azt a feltételezést, hogy Moszkva elszánta magát és újra fegyverkezési versenybe kezd, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Ennek ugyanis, egész egyszerűen, nincsenek meg a feltételei. És bár a Putyin által említett adat – hogy tudniillik Washington huszonötször többet költ Moszkvánál védelmi költségekre – némiképp torzít, – merthogy a két ország katonai költségvetését a dollár folyó árfolyamán, s nem pedig vásárlóerején átszámítva veti egybe, holott ha az utóbbi módon járna el a különbség legfeljebb csak tíz-tizenkétszeres lenne – a lényeget illetően mégis csak érzékelteti a két ország képességei közti távolságot. És ez a jelentős távolság lényegében egyetlen évtized alatt, a ’90-es években jött létre. Ráadásul, az orosz védelmi büdzsé nemcsak a folyamatosan gyarapodó amerikaihoz képest zsugorodott össze látványosan, de az egykori szovjethez mérve is. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a ’90-es évek második felére az egy orosz katonára eső költségvetési kiadások már csak harminc-harmincötöd részét tették ki az egy évtizeddel korábbinak. Következésképpen, ami most és a következő években ezen a területen történni fog legfeljebb csak arra lesz jó, hogy némiképp mérsékelje azokat a veszteségeket és képességbeli eróziót, amin az orosz hadsereg az elmúlt másfél évtizedben keresztül ment. Úgyhogy ettől a külvilágnak aligha kell kétségbe esnie!  
Már csak azért sem, mert a meghatározó folyamatok egyelőre nem itt, a katonai kiadások területén zajlanak, hanem másutt, a külpolitikában. 2003 őszétől ugyanis egyértelműen érzékelhető az a külpolitikai irányváltás, amellyel Oroszország fokozatosan távolodni kezd Európától, a „politikai Európához” való illeszkedés perspektívájától és jövőjét mindinkább önálló nemzetközi hatalmi tényezőként képzeli el. Hogy mindez bekövetkezett, abban számos körülmény játszott közre. Így – többek között – azok a moszkvai hatalmi eliten belüli átrendeződések is, amelyek a Jukosz-ügy nyomán háttérbe szorították az elit nyugatos szárnyát és megerősítették azokat a külvilággal szemben bizalmatlan csoportokat, amelyek Oroszország önerejét lényegében elégségesnek ítélik az ország sikeres modernizálásához. Nem véletlen, hogy épp ebben az időszakban bukkan föl a politikai közbeszéd részeként a „szuverén demokrácia” ideologémája és váltja le a rendszer önlegitimálására egyébként is kevésbé alkalmas elődjét, az un. „irányított demokrácia” fogalmát. Oroszország „szuverén demokrácia” – mondogatják manapság befolyásos moszkvai hatalmi tényezők – , és ezen több dolgot is értenek. Mindenekelőtt azt, hogy Oroszország – szemben a ’90-es évekkel – immár szuverén hatalomként, nemzeti érdekeit szem előtt tartva dönt valamennyi számára fontos ügyben. Ez persze nem jelenti azt, hogy Moszkva ne lenne kész bizonyos kompromisszumokra, ám azok árát megkéri.  Az oroszországi „demokrácia” azonban nemcsak ebben az értelemben szuverén – vélik manapság Moszkvában – , de abban a tekintetben is, hogy maga határozza meg önnön demokratizmusát. Másképpen fogalmazva: Oroszország „szuverén demokrácia”, merthogy mi, oroszországi polgárok – azaz a Kremlhez lojális politikai osztály – határozzuk meg, hogy mit tekintünk demokráciának, és nem engedjük, hogy ezt mások, kívülről definiálják.
Eme utóbbi értelmezésben nem nehéz ráismerni arra – a 2003 őszétől Moszkvát leginkább nyugtalanító – problémára, amit röviden csak úgy emlegetnek, mint az egykori szovjet belső periféria „színes forradalmai”. A több vonatkozásban egymástól is különböző grúziai (2003), ukrajnai (2004) és kirgíziai (2005) példa láthatóan arra intette a moszkvai hatalmi elitet, hogy egyrészt, megerősítse hazai politikai pozícióit, másrészt pedig, határozott ellentámadást indítson a „színes forradalmak” ideológiája és gyakorlata ellen. Moszkva ezeket a „forradalmakat” – érthető módon – egészen másként ítéli meg, mint nyugati partnerei. Az ott zajló eseményeket – talán nem is minden alap nélkül – nem hajlandó a térség demokratizálásaként értékelni. Moszkva szerint mindaz, ami közvetlen környezetében zajlik nem több, mint kísérlet a geopolitikai befolyásnyerésre, amely nemhogy nem demokratizálja a régiót, hanem kifejezetten destabilizálja azt. Ezzel szemben a nyugati álláspont azt hangsúlyozza, hogy nem is lesz a térség mindaddig stabil, amíg nem történik meg következetes demokratizálása.  Mindebből pedig az következik, hogy –  miután egyre nyilvánvalóbb módon egészen másként ítéli meg Moszkva és a Nyugat a térség politikai közösségeinek demokráciát teremtő-működtető képességeit és a demokrácia tartalmát – ebben a tekintetben kevés az esély a kompromisszumra.
Ráadásul, mindinkább úgy tűnik, hogy Oroszország egyértelműen kijelölte visszavonulásának határait. Ilyen politikai határnak tetszik – többek között – Ukrajna NATO-tagságának ügye. Moszkva persze tisztában van azzal, hogy egy ilyen esetleges döntést nem tud majd megakadályozni. Azt azonban már most jelzi, hogy amennyiben az mégis bekövetkeznék, annak komoly következményei lennének. Moszkva sejtetni engedi, hogy egy ilyen helyzetben azonnali lépésként radikálisan felülvizsgálná a két ország közti gazdasági kapcsolatokat. Ezt ma – magángazdaság ide, magángazdaság oda – az orosz állami vezetés minden további nélkül meg tudná tenni. Egy ilyen döntés – tekintettel a két ország közti szoros gazdasági kapcsolatokra – pillanatok alatt súlyos szociális feszültséget generálna Ukrajna keleti részén. Kiváltképp, ha ez párosul a két ország közti határ hermetikus lezárásával. Ennek következményei pedig fel sem mérhetőek, hiszen ezzel olyan helyen keletkeznék átjárhatatlan határ, ahol ilyen korábban soha sem létezett.
De mitől válhatott Oroszország – sokak szemében talán váratlanul – ennyire magabiztossá? Mindenek előtt nyilvánvalóan azért, mert az energiaárak 2000-ben meginduló lassú, majd 2004-ben egyre gyorsuló ütemű emelkedése rendkívül jelentős nem várt jövedelmekhez juttatta Oroszországot. A növekedés ütemét jól érzékelteti az ország arany- és valutatartalékainak gyors gyarapodása is. Ezek a tartalékok mára nemcsak a késői Szovjetunió tartalékait múlják felül nagyságrendekkel, merthogy manapság megközelítik a 250 milliárd dollárt, de immár nagyobbak mint voltak bármikor is a szovjet korszakban. (Jellemző, hogy 2004 nyara és 2006 februárja között alig másfél év kellett ahhoz, hogy a 100 milliárd dolláros tartalék megduplázódjék!) Az elmúlt évek jelentősen bővülő költségvetési bevételei mellett nem jelentett különösebb terhet az orosz külső államadósság jelentős részének időelőtti visszafizetése. Moszkva ezzel is jelezni kívánta: már nem függ korábbi hitelezőitől. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak és kizárólag ezért válhatott és vált magabiztossá az orosz politika. Nyilvánvalóan kellett ehhez még az is, hogy az Egyesült Államok figyelmét és képességeit jelentős mértékbe lekösse az iraki háború, továbbá Irán és Észak-Korea nukleáris programja. És még valami kellett. Egy olyan politikai minta, amely arra adott példát, hogy nem kell szégyellni az erőt. És ezt a példát Washington adta.
Sz.Bíró Zoltán

  

<<< Vissza a hírekhez


  

Szervezeti változások az ELTE BTK Történeti Intézetében
2019-09-16

2019 sok újdonságot hozott az ELTE BTK Történeti Intézetének életébe.

Tovább >>>
Hallottál már róla - Kutatók Éjszakája a Ruszisztikán
2019-09-15
Nyilván már hallottatok róla, hogy a Ruszisztikai Központban mindig nagyszerű programok vannak a Kutatók Éjszakáján. Idén a programokat arra a kérdésre fűztük fel, hogy Hallottál már róla? Ha igen, gyere el, ha nem, akkor pedig azért gyere el szeptember 27-én!
Tovább >>>
Metodikai szombat 2019 szeptember
2019-09-14
2019 első őszi, orosztanároknak szóló metodikai szombatjára 2019. szeptember 21-án 13 órától kerül sor a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központban.
Tovább >>>
Megunhatatlan a Moszkva nem hisz a könnyeknek
2019-09-12

Vlagyimir Menysov Oscar-díjas alkotása jó választás volt a szeptemberi ruszisztikai filmklub évadnyitásához. Mindenkit elvarázsolt a film – akár először, akár másodszor, akár sokadszor látta.

Tovább >>>
Szeptemberi színház - Ványa bácsi
2019-09-07
A Ruszisztikai Központ Színház Odüsszeiája szeptemberben a váci Dunakanyar Színház és a dunaújvárosi Bartól Béla Kamaraszínház koprodukciójában bemutatott Ványa bácsi-ra kalauzolta el az érdeklődőket.
Tovább >>>