Az Alapítványról
Hírek, információk
Eszmecsere
2007 az Orosz Nyelv Éve
2005 Magyar-Orosz Kulturális Évad
PÁLYÁZATOK
Az alapítvány díjai
Hírek, információk

   
Főoldal > Hírek, információk
Hírek, információk

A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna


Volt egyszer egy Szovjetunió...
2007-01-08

Vlagyimir Putyin a Szovjetunió feloszlatását  „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte. E történelmi esemény 15 éves évfordulója kapcsán az ÉS 2007. január 5-i számában elemző írás jelent meg Sz. Bíró Zoltán tollából.

                Épp tizenöt éve annak, hogy 1991 decemberében a késői szovjet politikai elit egy része – hosszas vajúdás és tanácstalanság után – elhatározta és véghez vitte a Szovjetunió feloszlatását, ahogy Putyin fogalmaz: „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófáját”. Hogy kinek katasztrófa és kinek nem az egykori szovjet birodalom felbomlása, az nyilván politikai nézőpont és geopolitikai helyzet kérdése. Kelet-Közép-Európa felől nézve mindez aligha tűnik katasztrófának, miközben a közvetlenül érintettek jelentős része – Oroszországban pedig nyilvánvaló többsége – osztja Putyin álláspontját. Ebből azonban egy fontos dolog – meglehet csak egyelőre – mégsem következik: a Szovjetunióra nosztalgiával tekintő többség sem gondolja úgy, hogy ami történt, az visszafordítható lenne.
A szovjet államkeretet megszüntető dokumentumot december 8-án írta alá a Minszk közelében lévő Belovezsszkaja Puscsában Borisz Jelcin, orosz és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő, valamint – az akkor még nem elnöki rendszerű Fehéroroszország képviseletében – a belorusz parlament elnöke, Sztanyiszlav Suskijevics. A mindössze tizenhárom cikkelyből álló megállapodás preambuluma leszögezi: „a Szovjetunió, mint a nemzetközi jog alanya és geopolitikai realitása megszűnik létezni”. A szerződő felek mindezzel párhuzamosan – a szerződés első cikkelyében – egy új „államkeretet” is létrehoznak, mégpedig a Független Államok Közösségét, mint olyan „konföderációt”, amely nyitott mind az egykori szovjet tagköztársaságok, mind más – a szerződésben lefektetett célokkal egyetértő – államok előtt. Máig tart a vita arról, hogy a Szovjetunió e szerződés aláírásával – valamint a parafálást néhány napon belül követő orosz, ukrán és belorusz parlamenti ratifikációkkal – jogi értelemben feloszlatottnak tekinthető-e. Vannak akik mindezt egy későbbi dátumhoz, december 21-éhez kötik. Ahhoz az Alma-Atában megtartott találkozóhoz, amikor további nyolc egykori szovjet tagköztársaság – az azeri, a kazah, az örmény, a moldáv, a kirgiz, a tádzsik, a türkmén, valamint az üzbég – fogadja el a Szovjetunió feloszlatását és csatlakozik a frissen létrehozott államközösséghez. (Grúzia – a területén épp dúló polgárháború miatt – akkor még nincs a csatlakozók között. Ezt majd csak 1994-ben teszi meg.) Megint mások a szovjet államkeret végső megszűnteként december 25-ét tartják számon, amikor is Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió első és egyben utolsó elnöke, lemond szövetségi államfői posztjáról. Ugyancsak ezen a napon az orosz Legfelsőbb Tanács (parlament) elfogadja az ország új hivatalos nevét. E naptól kezdve ugyanis az önállóvá vált orosz állam hivatalos elnevezése – elhagyva korábbi nevéből a „szovjet” és a „szocialista” jelzőket – Oroszországi Föderáció.
            Politikai értelemben persze ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött, hiszen a szovjet belső periféria szecessziós tendenciái már évekkel korábban, de legkésőbb 1988-tól, pontosan érzékelhetők voltak. A felbomlásnak – némiképp paradox módon – épp az az 1991-es nyárvégi puccskísérlet adott erőteljes lökést, amelynek elsődleges célja a szecesszió feltartóztatása, a szovjet államkeret minden áron való fenntartása volt. Az augusztus 18-án megalakuló rendkívüli állapotot felügyelő állami bizottság (GKCsP)  – a hosszú hónapok alatt kidolgozott és a tagköztársaságok többségével egyeztetett – új szövetségi szerződés két nappal később esedékes aláírását szerette volna mindenekelőtt megakadályozni. A szövetségi jogkörök jelentős részét a tagköztársaságokhoz telepítő új szerződés ugyanis alapjaiban volt elfogadhatatlan Gorbacsov konzervatív környezetének. A sok tekintetben tétova „puccsisták” – akik mellesleg a szovjet közhatalom legfontosabb posztjait töltötték be a miniszterelnöktől a bel- és honvédelmi miniszterig, a szövetségi alelnöktől a szovjet állambiztonság (KGB) első számú vezetőjéig – rövid idő alatt igazolták: államcsíny-ügyben sem hatékonyak. Még egy valamire való puccs végrehajtása is meghaladta képességeiket. Ugyanakkor ellenfeleik – a Jelcin vezette orosz „demokraták” – jól végiggondolt információs kampánnyal szálltak szembe velük. És mint utóbb kiderült, felettébb eredményesen. E kampány középpontjában ugyanis annak igazolása állt, hogy az államcsíny végrehajtói a szovjet államfőt illegitim módon – nem létező betegségére hivatkozva – szigetelték el a külvilágtól és függesztették föl elnöki jogkörének gyakorlásában. Mindennek meggyőző és egyben megalapozott hangoztatása alkalmat adott arra, hogy az orosz vezetés, élén Borisz Jelcinnel, olyan rendeletek sorát adja ki, amelyek révén felügyelete alá vonhatta a szövetségi végrehajtó hatalom orosz területen működő intézményeit, illetve szerveit. Így lényegében már a puccskísérlet napjaiban az orosz elnök ellenőrzése alá került a szövetségi bel- és honvédelmi minisztérium, sőt a KGB irányítása is. Sőt, Jelcin arról is gondoskodott, hogy magához vegye az orosz tagköztársaságban állomásozó szövetségi fegyveres erők főparancsnokának teljes jogkörét.
Az orosz vezetés sikerét – kitűnő taktikai érzékén túl – az a körülmény is segítette, hogy a legfelsőbb szövetségi katonai vezetés – Jazov honvédelmi minisztert leszámítva – megpróbált a politikai konfliktuson kívül maradni és elkerülni azt, hogy eszközévé váljon bármely politikai csoportnak. Jellemző módon a Honvédelmi Minisztérium legfőbb vezető testülete, az un. minisztériumi kollégium már augusztus 21-én reggel – amikor még távolról sem volt világos az események kimenetele, merthogy az csak délutánra vált egyértelművé – azt az ajánlást teszi miniszterének, hogy haladéktalanul lépjen ki a puccsot irányító nyolc fős bizottságból. És, persze, mindezeken túl az is a jelcini „demokratákat” segítette, hogy miközben a szovjet társadalom nagy többsége kivárt és semmilyen formában sem adta jelét politikai elkötelezettségének, mégis csak a puccsot ellenző erőknek sikerült, ha nem is jelentős, de mégis csak több tízezres tömeget az utcára vinnie és az orosz tagköztársaság legfőbb államhatalmi szerveinek védelmére mozgósítania. A puccsisták még erre se voltak képesek.
            Röviddel a kudarccal zárult hatalomátvételi kísérlet után, szeptember első napjaiban összeült a Szovjetunió legfőbb hatalmi szerve, az un. Népképviselők Kongresszusa. A soronkívüli kongresszus lényegében politikai és jogi formát adott a puccskísérlet után kialakult új helyzetnek és erőviszony-rendszernek. A tanácskozás – többek között – kimondta, hogy az érvényben lévő szovjet alkotmány immár idejemúlt, az ország politikai fejlődése pedig új, átmeneti szakaszhoz ért. Ezt a szakaszt az új alkotmány elfogadása, illetve az új hatalmi intézmények kialakítása és megválasztása fogja lezárni. A kongresszus alkotmányos törvényt fogadott el az „átmeneti időszakban” működő államhatalmi szervekről és kimondta a Szovjetunió eddigi legfőbb népképviseleti intézményeinek – így a Népképviselők Kongresszusának – feloszlatását. Az átmeneti időszak legfelsőbb államhatalmi szerveként pedig létrehozták a Szovjetunió Államtanácsát a szövetségi államfő, valamint a tagköztársaságok első számú vezetőinek részvételével. A szeptember elején fölállított Államtanács egyik első döntése – a jelcini orosz vezetés határozott támogatása mellett – a három balti állam Szovjetunióból történő elbocsátása volt. Észt- és Lettország, valamint Litvánia története ettől a pillanattól halad önálló pályán.
            Még augusztus 23-án Jelcin felfüggeszti az Oroszországi Kommunista Párt működését – a puccsistákkal való együttműködésre hivatkozva –, hogy aztán két nappal később ugyancsak elnöki utasítás rendelkezzék az orosz és a szövetségi kommunista párt, vagyis az SZKP vagyonáról, illetve e vagyonok orosz állami tulajdonba vételéről. Ugyanezen a napon Gorbacsov bejelenti a szövetségi kormány, a Szovjetunió Minisztertanácsának feloszlatását. Helyét átmenetileg egy három fős operatív bizottság veszi át az orosz miniszterelnök, Ivan Szilajev irányításával. (A bizottság másik két tagja: Grigorij Javlinszkij és Jurij Luzskov.) A bürokratikus átszervezések azonban e döntésekkel távolról sem értek véget. A számos, ebben az időszakban végrehajtott változás közül talán az állambiztonsági szervek átalakítása, illetve „szétszerelése” érdemel még külön említést. Az „állam az államban”-szerepet betöltő, teljes állományában csaknem fél millió embert foglalkoztató Állambiztonsági Bizottság (KGB) radikális átalakítása a korabeli orosz vezetés egyik legfontosabb politikai célja volt. Eközben Jelcin és környezete messzemenően tudatában volt e döntés szimbolikus jelentésének is. Ennek szellemében még augusztus végén kivonják a KGB felügyelete alól azokat a jelentős létszámú, több tízezer fősre becsülhető speciális erőket, így többek között a híres-hírhedt Dzerzsinszkij-hadosztályt, amelyek léte és titkosszolgálatoknak való alárendeltsége – egy önmagát demokratikusnak tekintő államban – maga a merő politikai abszurditás. De ezzel párhuzamosan gyökeresen átalakul a KGB szövetségi központja és az egyes tagköztársaságok állambiztonsági szervei közti viszony is. A szovjet titkosszolgálat szövetségi központját eddig irányító KGB-kollégiumot szeptember 11-én fölváltja a köztársaságok állambiztonsági vezetőit egybefogó un. Koordináló Tanács. Mindez azt is jelentette, hogy a tagköztársaságok a korábbiaknál jóval nagyobb szabadságot élveztek állambiztonsági ügyeik irányításában. Ez a helyzet ugyanakkor megnyitotta az utat az egyes tagköztársaságok önálló nemzetbiztonsági szerveinek fölállítása előtt is. Oroszország élt is e lehetőséggel és még a Szovjetunió felbomlása előtt megkezdi saját – a szövetségitől elkülönült – nemzetbiztonsági apparátusának kialakítását.
            A puccskísérletet követő időszakban a legfontosabb Államtanácsban tárgyalt üggyé – minden kétséget kizáróan – a Szovjetunió jövője vált. Már szeptember elején megkezdődött az új politikai helyzethez alkalmazkodó szövetségi szerződés kidolgozása. Gorbacsov hosszú időn át próbálta elérni, hogy az új szerződés feltétlenül rögzítse: az új állam – „szövetségi állam”. Olyan állam, amelynek egységes és közös alkotmánya van. Elnökét pedig – a „szövetségi állam” állampolgárai – közvetlenül választják meg. Az Államtanács november 14-i – akkor sorsdöntőnek tűnő – ülésen mindazonáltal még sem ez az álláspont kerekedett felül, hanem a „konföderatív demokratikus állam”-formula. Még pedig azzal a kikötéssel, hogy ez a jövőbeli konföderatív állam nem rendelkezik majd közös alkotmánnyal, és az államfő-választások sem lesznek közvetlenek. Ha nem is könnyű szívvel, de végül Gorbacsov is elfogadta ezt. Ezek után minden jel arra utalt, hogy immár nincs semmi akadálya az új szövetségi szerződés november 25-i aláírásának. Még sem így történt. Az orosz vezetés ugyanis – az orosz parlament többségének ellenkezésére hivatkozva – az utolsó pillanatban visszavonta korábbi egyetértését és új formulával állt elő. Azt javasolta, hogy az új államképződmény „független államok konföderációja” legyen. Továbbá ragaszkodott ahhoz, hogy a szerződés aláírásával várják meg az Ukrajna jövőjéről döntő, december 1-re kiírt népszavazást.
            Oroszország nélkül nyilván nem lett volna értelme semmiféle szövetségi szerződésnek, így – kénytelen-kelletlen – mindenki elfogadta az orosz javaslatokat. Az ukrajnai referendum pedig – a várakozásoknak megfelelően – a függetlenségpártiak fölényes győzelmét hozta. A szavazáson résztvevők valamivel több mint 90%-a az ország önállósága mellett döntött. Ez megpecsételte a Szovjetunió sorsát.
            De könnyen lehet, hogy e sors nem ’91 nyarán-őszén pecsételődött meg, hanem már jóval korábban, és nem feltétlenül csak politikai okokból, miként azt Jegor Gajdar is állítja néhány hónapja megjelent izgalmas könyvében, „A birodalom pusztulásá”-ban. Azt már a kötet megjelenése előtt is sejteni lehetett, hogy az 1985 ősze és 1986 tavasza közt végbemenő energiaár-változások jelentős hatást gyakoroltak Moszkva lehetőségeire és politikai magatartására. Ez alatt a háromnegyed év alatt ugyanis a kőolaj hordónkénti ára 30 dollárról 12 dollárra esett vissza, döntően annak következtében, hogy Szaúd-Arábia az amerikaikkal folytatott biztonságpolitikai egyeztetés nyomán három és félszeresére növelte kőolaj-kitermelését. Ez a pár hónap alatt végbement árzuhanás legkevesebb húsz milliárd dollárt vett ki Moszkva zsebéből, miközben a Szovjetunió a ’70-es évek végétől mindinkább arra szorult, hogy külső piacokon szerezze be gabonaszükségleteinek jelentős részét. A ’7o-es évek elején Moszkva, az akkor vezető gabonaimportőrnek számító Japán vásárlásainak mindössze hetedét szerezte be külső piacokon, hogy aztán a ’80-as évek közepére már kétszer nagyobb legyen a szovjet gabonaimport, mint amekkora a korabeli japán. Ebben az időszakban van olyan esztendő, amikor a Szovjetunió gabonaszükségleteinek több mint 40%-át kénytelen külföldön vásárolni. De Moszkva nemcsak gabonát – főként takarmánygabonát – vesz külső piacokon, de más élelmiszereket is, a vajtól a bontott csirkéig. Az ezekkel a vásárlásokkal összefüggő kiadások a ’80-as évek elejétől már elérik az évi 15 milliárd dollárt. Vagyis, ha a kőolaj árának radikális zuhanása következtében egyszer csak 20 milliárddal kevesebb bevétel folyik be a költségvetésbe, akkor e körülménynek egy idő után nyilvánvaló módon éreztetnie kell hatását. Az 1985-ös árzuhanásra azonban a korabeli szovjet vezetés éveken át érdemben semmilyen formában sem reagált. Mígnem 1988-ban – állítja Gajdar – az ország vezetői nem várt fejleménnyel találták szembe magukat. Kiderült, hogy a nagy nyugati bankok immár nem hajlandóak újabb kölcsönt folyósítani, sőt meg kell kezdeni a néhány éve felvett, rövid futamidejű hitelek visszafizetését is. Ebben a helyzetben a Kreml megpróbált politikailag motivált kölcsönökhöz jutni. Csakhogy ez sem sikerült, legalábbis olyan nagyságrendben, amelynek segítségével érdemi változást lehetett volna elérni. Így aztán 1989 végére végképp súlyossá vált a helyzet, miközben erre az időszakra már a Szovjetunió korábban felhalmozott arany- és valutatartalékai is végzetesen megcsappantak. Miután a Szovjetunió deviza hiányában egyre kevésbé tudta importja jelentős részének ellenértékét kifizetni, megkezdődődött a külföldről jövő szállítások el-elakadása. Ez pedig rövid időn belül katasztrofális hatást gyakorolt a hazai termelésre: gyárak és üzemek sora állt le országszerte. 1990-re a fogyasztási javak szovjetunióbeli piaca lényegében összeomlott. Általánossá vált a hiány. Az élelmiszerek és fogyasztási cikkek Brezsnyev-korszakra még jellemző szerény választéka pedig néhány év alatt a múlté lett.
            Mindezt persze hiba lenne csak és kizárólag az energiaárak zuhanásának tulajdonítani. Nyilván szerepet játszott ebben számos további körülmény is, köztük nem egy elhibázott döntés (alkoholellenes kampány, a gépgyártás eltúlzott finanszírozása, stb.) és aránytévesztő program (fedezet nélküli szociális tervek, lakásprogram, stb.). Ezek azonban önmagukban aligha borították volna föl végzetesen a költségvetés egyensúlyát, ha mindezekkel párhuzamosan nem következik be 1986 áprilisában a csernobili katasztrófa, és persze nem zuhan le drámai mértékben a kőolaj világpiaci ára, s marad viszonylag alacsony szinten éven át. Épp 17 éven át. Így azonban mindez – kiegészülve azzal, hogy 1989 elejéig tart az afganisztáni háború, és  a leszerelési ügyekben sem sikerül éveken át érdemi eredményt elérni – túl nagy terhet jelentett. És akkor még nem is említettük a Kínával kapcsolatos megoldatlan problémákat. Mindezek együttesen tehát olyan terhet képeztek, amelyek következményeitől a Szovjetunió a ’80-as évek közepétől egészen felbomlásáig nem tud szabadulni. Ha szabadulni tudott volna, talán esélye lett volna arra, hogy megtartsa belső perifériáját. Ez az esély azonban nem adatott meg neki…   

  

<<< Vissza a hírekhez


  

Szervezeti változások az ELTE BTK Történeti Intézetében
2019-09-16

2019 sok újdonságot hozott az ELTE BTK Történeti Intézetének életébe.

Tovább >>>
Hallottál már róla - Kutatók Éjszakája a Ruszisztikán
2019-09-15
Nyilván már hallottatok róla, hogy a Ruszisztikai Központban mindig nagyszerű programok vannak a Kutatók Éjszakáján. Idén a programokat arra a kérdésre fűztük fel, hogy Hallottál már róla? Ha igen, gyere el, ha nem, akkor pedig azért gyere el szeptember 27-én!
Tovább >>>
Metodikai szombat 2019 szeptember
2019-09-14
2019 első őszi, orosztanároknak szóló metodikai szombatjára 2019. szeptember 21-án 13 órától kerül sor a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központban.
Tovább >>>
Megunhatatlan a Moszkva nem hisz a könnyeknek
2019-09-12

Vlagyimir Menysov Oscar-díjas alkotása jó választás volt a szeptemberi ruszisztikai filmklub évadnyitásához. Mindenkit elvarázsolt a film – akár először, akár másodszor, akár sokadszor látta.

Tovább >>>
Szeptemberi színház - Ványa bácsi
2019-09-07
A Ruszisztikai Központ Színház Odüsszeiája szeptemberben a váci Dunakanyar Színház és a dunaújvárosi Bartól Béla Kamaraszínház koprodukciójában bemutatott Ványa bácsi-ra kalauzolta el az érdeklődőket.
Tovább >>>