Az Alapítványról
Hírek, információk
Eszmecsere
2007 az Orosz Nyelv Éve
2005 Magyar-Orosz Kulturális Évad
PÁLYÁZATOK
Az alapítvány díjai
Hírek, információk

   
Főoldal > Hírek, információk
Hírek, információk

A honlap szerkesztője: Gyimesi Zsuzsanna


Édes MA, drága Böbe
2011-02-01
Hamarosan ismét választás előtt fognak állni a BA diplomával rendelkező hallgatók: jelentkezzenek-e MA képzésre, s ha igen, milyenre.
Ennek apropóján ajánljuk szíves figyelmükbe Farkas E. Dorottya interjúját Szvák Gyula professzorral a Ruszisztika MA-ról.

Szvák Gyula történész, egyetemi tanár, Oroszország-szakértő. Az ELTE Ruszisztikai Központ alapító vezetője 1995-től, emellett számos, a magyar-orosz kapcsolatokat ápoló és fejlesztő társaság, bizottság és alapítvány elnöke, az MTA és az Orosz Tudományos Akadémia doktora. Közel három évtizedes kitartó küzdelem után idén sikerült elindítania a Ruszisztika mesterszakot az ELTE-n. Vágyait a realitáshoz szabja, a jövővel kapcsolatban pedig bizakodó, hiszen szerinte – Orbán Viktort idézve – ma Magyarországon „Keletről fúj a szél”.

Mikor az interjút megelőzően levélben egyeztettünk, ön azt válaszolta nekem, hogy köszöni a pozitív felütést, „mert ez igazán ráfér a szakmára” (ruszisztika), mindezt egy mosoly-jellel társítva. Mégis mit értett ez alatt?

A mosoly helyett beszúrhattam volna egy torz vigyort is, mert valójában az fejezné ki a lényeget. A Németh-kormány egyik – Glatz Ferenc, akkori művelődési miniszter nevéhez fűződő – intézkedésként megszüntették az orosz nyelv kötelező tanítását az iskolákban. Az intézkedést mindenki nagyon üdvözölte, a rendszerváltás egyik fontos, szimbolikus eseményének tartotta. Szakmailag is indokolt volt: az oroszoktatás színvonala épp kötelező jellege miatt volt olyan, amilyen, egészében véve: kontraproduktív. Az akkori eufóriában azonban senki sem gondolt bele a következményekbe: nem gondoskodtak semmiféle védőernyőről, ami a ruszisztika értékeit megőrizhette volna. Így pár éven belül gyakorlatilag senki nem tanult oroszt az iskolában, pedig nem tiltották be, csak nem volt kötelező. Annak a maréknyi orosztanárnak, akik ma a szakma derékhadát alkotják, döntő többsége '89 előtt szocializálódott: '89 előtt jártak iskolába és '89 előtt kezdték el a pályájukat. Ők a rendszerváltáskor eltűntek, vagy átképezték őket a legrosszabb '45 utáni gyorstalpalókon. Szabó István filmje, az Édes Emma, drága Böbe pontosan erről a gyötrelmes folyamatról szól, az egyik főszereplő öngyilkosságba menekül, nem véletlenül. Belesodródtunk egy olyan helyzetbe, amelyben minden a visszájára fordult.

Magyarországon az utóbbi években a közoktatásban évente (nem megbízható statisztikai adatok szerint) körülbelül 3-4 ezren tanulnak oroszul. Ausztriában ennél jóval többen, pedig ott kevesebben élnek, és olyan „tradíciók” sincsenek, mint nálunk. Arányaiban Németország is bőven megelőz bennünket. Nálunk viszont láthatólag nem értették meg, mi a tét. Pedig nem csupán egy nyelv, hanem az orientáció választásáról van szó: hogyan tekintünk a Keletre, azon belül is az oroszokra? Hogyan kezeljük őket? Magyarországon az a hagyomány, hogy nem pozitívan. Ez a sokszor erősen negatív attitűd óriási károkat okozott, mert azzal járt, hogy kiestünk az oroszok látóköréből, leértékelődtünk. Ez nem jó. Értem én, hogy objektív geopolitikai törvényszerűségek működnek, és a rendszerváltás utáni kormányzat – párttól függetlenül – atlantista irányvonalat követett, ami az egész régióra jellemző volt. Ez vitathatatlan szükségszerűségnek is tekinthető, nyilvánvalóan nem volt más alternatíva: Magyarország vissza akart kerülni az európai közösségbe, ahova – önmeghatározása szerint – mindig is tartozott. Csakhogy ostoba politika az, amelyik vagy-vagy, nem pedig is-is alapon működik.

Tudniillik, ha rendszerszemléletben gondolkodunk – márpedig történészként ezt tesszük –, akkor azt látjuk, hogy Kelet-Európának mindig megvolt a maga helye a történelemben, tehát nem a '45 utáni aktuálpolitika következménye, és nem is az oroszok – szovjetek – hozták létre önkényesen. Ha most visszamennénk az időben, már az államalapítástól kezdve végig lehetne követni, miért objektív realitás Kelet-Európa. Amikor a modern gazdasági világrendszer a XVI. században kialakult, Európát régiók alkották: ezek egyike volt épp az a régió, amelyet mi ma Közép-Kelet Európának hívunk, mások Kelet-Közép-Európának. Ez a térség a XVI. században a világgazdaság perifériája volt, s – a történelmi determinációk reprodukálódása folytán – perifériája vagyunk a nyugati rendszernek ma is. Egyre nagyobb problémákkal küzdünk, s ezek bizonyos értelemben nem különböznek a XVI. századiaktól.

Más minőségi szinten, de az alapképlet az, hogy hihetetlenül rá vagyunk szorulva a keleti piacokra. Utólag jól látható, hogy Magyarország – bár a Kádár-rendszerben voltak szélsőségesebb és puhább periódusok is – összességében gazdaságilag jól jött ki ebből az együttélésből. Az országnak ma is szüksége lenne egy ilyen, bejáratott, „megdolgozott” piacra, amelyik ismerte az Ikarus-buszt, a nyírségi almát, és a Globus konzervet. Nagyon sok ember tudna ebből élni, nagyon sok munkahelyet lehetne teremteni, és makrogazdasági szinten is sokkal jobban állnánk, mint most.

Ez a folyamat tehát összességében nagyon negatív hatást gyakorolt Magyarországra egészében, szakmánkra különösen. Bár a váltás igénye időről-időre megfogalmazódik, most már sokkal nagyobb a hátrányunk, mert az oroszok már nem Ikarust vesznek, hanem Mercedest, ha vehetnek, ezzel pedig nagyon nehezen tudunk versenyezni. Ennek ellenére próbálkozni kell, ehhez pedig szakemberekre van szükség. Szakmánk azonban ebben a pillanatban nagyon szerény körülmények között működik. Alig van orosztanár, és akik vannak, azok sem így képzelték el a pályájukat, ezért minden, ami helyzetük stabilizálását ígéri, óriási elégtétel számukra, az előrelépés reményét jelenti s önbizalmukat erősíti. Ez pozitívan hathatna egészében véve, a nemzetgazdasági ügyekre is.

Egyetemi szinten ugyanakkor szerencsére más a helyzet, mint a közoktatásban. Szerencsére az egyetemi szinten megmaradt mind a szellemi infrastruktúra, mind az intézményi keret. Az orosz filológia tanítása végig folytonos volt, és nagyjából meg is őrizte a színvonalát, ami látszólag paradoxon, hiszen a hallgatók egyre fogytak.

 Annak ellenére, hogy ilyen negatívan írja le a helyzetet, több internetes oldalon is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a humán erőforrás tanácsadók és fejvadászok is arra bíztatnak, hogy aki teheti, oroszt (illetve kínait) tanuljon idegen nyelvként. 2010 szeptemberében pedig elindult a Ruszisztika MA képzés is, ami szintén azt mutatja, hogy van igény az oroszra. Mik a tapasztalatok, mennyire lett népszerű a szak, betelt-e a keretlétszám?

15 fős keretlétszám volt a célkitűzésünk, ezt én lőttem be – leginkább módszertani megfontolásból:  ez az a szemináriumi létszám, amivel még jól lehet dolgozni. Piackutatást nem végeztünk. Amire utal, az nagyon jó hír: ha aktívan ajánlják az oroszt, az azt jelenti, hogy valóban van rá piaci igény.

 Elsősorban a gazdasági válság és átrendeződés miatt ajánlották jelenlegi és leendő álláskeresőknek, másodsorban azért, mert az angol vagy a német nyelvtudás ma már nem elég, hanem alapelvárás.

Ez nekünk jó jel, nem véletlenül harcoltam ennyit azért, hogy létrejöjjön a szak. Ez nagyon hosszú folyamat eredménye: 27 vagy 28 évvel ezelőtt adtam be az első ilyen tervezetet, az elutasítás nem szegte kedvem, körülbelül ötévente újra próbálkoztam, és a hatodik alkalommal végül elfogadták a javaslatunkat. Örülnék, ha ez annak a jele is lenne, hogy végre rájöttek: reális társadalmi igény van az orosztudásra, az Oroszország-ismeretre.

Észrevettem a felvételi követelményeket olvasva, hogy úgy lehet a szakra jelentkezni, hogy nem kell hozzá oroszul tudni. Nem furcsa ez egy kicsit?

Ez olyan óriási szakmai hiba – aminek, persze, megvan a magyarázata -, amit majd korrigálni kell, mert a hallgató, úgy érzi, hogy elvégezte a szakot, de közben nem tanulja meg a nyelv biztos használatát. Hiába ér fel a záróvizsga egy nyelvvizsgával, ha nincs mögötte jól megalapozott nyelvtudás.

Harcol azért, hogy a szak bemeneti követelmények megváltozzanak, és kötelező legyen hozzá az orosz nyelvtudás, vagy egyelőre az a fontosabb, hogy minél többen jelentkezzenek a szakra?

Egyelőre az a fontosabb, hogy minél többen jöjjenek, mikor igazán kemény verseny fog kialakulni, akkor ezt már megszabhatjuk, ám egyelőre még nem vagyunk ebben a helyzetben. A 15 fős keretszámot előzetes kutatás nélkül, mint már említettem, metodikai szempontból gondoltam optimálisnak. Végül az úgynevezett „kis szakok” közé kerültünk, amelyek a bölcsészkaron max. 10 fővel szoktak indulni. Ezt maximálisan kitöltöttük, úgy, hogy túljelentkezés volt, ami nagy dolog, és sikernek könyvelem el, mert munka volt benne. Körülbelül 25-en jelentkeztek, végül 18-an írtak motivációs levelet, és 14-en felvételiztek. Ez sokkal jobb mutató, mint a bölcsészkari átlag, a kisszakok között különösen. A ruszisztika tehát elit szakként pozícionálta magát. Ahhoz képest, hogy milyen hendikeppel, indultunk ez nagyon jó eredmény. A szakindítás nehézségeit tetézte, hogy sehol sem volt meghirdetve – abban sem lehettünk biztosak, hogy a 10 főt ki tudjuk-e tölteni egyáltalán. Ezért viszonylag intenzív, nem szokásos egyetemi kampányt folytattunk. A következő nehézség, amivel számolnunk kellett: a ruszisztika olyan MA, amelynek nincs meg a maga alapszakja. Ahol ez megvan, ott viszonylag könnyen ki lehet halászni a legtehetségesebb hallgatókat a mesterképzésre; lehet szisztematikusan ebbe az irányba terelni, felkészíteni őket. Ez az esetünkben nem áll a rendelkezésre, ami ugyan technikailag hátrány, más szempontból viszont előny. Ennek köszönhetően nagyon liberális a bemeneti oldal, sok helyről jöhetnek hallgatók, ezért színes a társaság, egymást is gazdagítják, és ez ránk, oktatókra is inspirálóan hat. A kezdeti nehézségek ellenére létrejött elit pozíciót én hihetetlen vonzónak tartom. Ez megmutatkozik a napi munkában is, hisz akik most hozzánk járnak, hihetetlenül motiváltak. Nem sok szak van, ahol ekkora a verseny, és mivel ehhez szoknak a hallgatók, végzés után feltehetőleg jó diploma lesz a kezükben, amivel aztán el is tudnak helyezkedni, méghozzá nagyon jól.

És mihez kezd a friss diplomájával egy ruszisztika szakos? Pontosabban, ahogyan az oklevélben áll majd: „Ruszisztika szakos bölcsész szakember”.

Éppenséggel ezért is küzdöttem, hogy az szerepeljen a végzettség elnevezésében, hogy „szakember”, ne pedig csak annyi, hogy „Ruszisztika szakos bölcsész”. Bár nagyra tartom a bölcsészeket, hiszen én is az vagyok, szembe kell nézni a realitásokkal: ha azt akarjuk, hogy valóban használható diplomájuk legyen, és el tudjanak helyezkedni, akkor specifikálni kell, milyen bölcsészről is van szó. A mi diplománk ugyanis – ahogyan azt marketing-kampányainkban már meghirdettük – szélesebb területet fog át, mint a hagyományos bölcsész oklevél: mi Oroszország-szakértőt képünk.

Az indulás óta is folyamatosan fejlesztjük a szak programját. Így nemrégiben a kari tanácsi ülésén megszavazták, hogy a szaknak két iránya is legyen: az egyik az Oroszország-szakértő, a másik pedig a szakfordító szakirány. Mindkettő reális, kézzel fogható tudást és diplomát ad. Aki a szakfordító irányt választja, biztosra mehet, hiszen a szakirány létrehívását épp az indokolta, hogy  az orosztanítás két évtizedes hanyatlása miatt hiányzanak az ilyen szakemberek. Évente csak néhány szakfordító végez, őket viszont biztosan foglalkoztatni lehet. Az úgynevezett Oroszország-szakértő ott helyezkedhet el, ahol a magyar-orosz kapcsolatokkal foglalkoznak hivatalból. Vannak olyan hallgatóink, akik kultúrdiplomaták szeretnének lenni, vagy olyanok, akik általában diplomaták. Én úgy gondolom, hogy akik ezeken a területeken akarnak elhelyezkedni, azok csak itt kaphatják meg a szükséges ismereteket, mert ilyen képzési rendszer nem létezik sem Magyarországon, sem máshol a világon. Ez országismereti típusú képzés, amely nem csak a diplomáciában és a nemzetközi kapcsolatokban fontos, hanem minden, sikeres üzletekre törekvő vállalatnál. Aki biztonsággal akar mozogni ezen a területen, és nem angolul akar kommunikálni az oroszokkal, szüksége van erre az ismeretre. Az orosz piacon úgy kell működni, hogy az orosz partnerrel el tudja fogadtatni magát, érdekeltté tudja tenni számára a kínált üzletet, s épp a magyar fél által kínált üzlet iránt keltse fel az érdeklődést. Az orosz partner is bizniszt akar csinálni, ez kétségtelen, de van miből válogatnia, mi pedig nem vagyunk olyan fontosak az oroszoknak. Ezért nekünk egy kis pluszt kell adni, különben például az osztrákokhoz fordulnak. Ezt számtalan helyen és alkalommal tapasztalhattam. 2005-ben Baskíriában például, ahol a magyar nagykövet vezérletével magyar nagyvállalatok kínálták a portékájukat a baskír elnöknek, de egyetlen üzletet sem tudtak nyélbe ütni – ami egyedül érdekelte az oroszokat, az az volt, amit én mondtam az országaink kulturális együttműködésével kapcsolatban a Magyar-Orosz Kulturális Évad kapcsán. A gazdasági szférában az osztrákok egyszerűen jobb feltételeket biztosítottak, ezért velük kötötték meg az üzletet. Nekünk magyaroknak tehát nagyon ott kell lennünk helyismeretben: a Ruszisztikai MA révén épp ezt az előnyt tudjuk biztosítani.

Most van erre egyébként az utolsó pillanat. Az én generációm az, amelyik még tud játszani ezen a „nosztalgikus hangszeren”. Én gyakran találkozom úgy orosz partnerekkel, hogy az új, hivatalos – már nem szovjet – tárgyalási stílussal indítanak, de amikor az ember egy kicsit jobban megismerkedik velük, akkor mindig kiderül, hogy mennyi minden köti őket a „régi” Magyarországhoz: jártak itt építőtáborban, az apjuk, nagyapjuk – az ő terminológiájuk szerint – fölszabadította Budapestet, részt vett a harcokban. Tehát szinte alig találkoztam olyan orosz emberrel az én generációmból, akinek ne lett volna közvetlen magyarországi élménye. Vagy ha nem közvetlen élmény fűzte Magyarországhoz, akkor a Balaton nevű üzletet ismerte Moszkvában, mert az volt az egyik legjobban ellátott élelmiszerbolt, minden moszkvai ismerte, jó emlékei vannak róla. Mindenki vásárolt Globus-konzervet, mindenki utazott Ikarus-buszon. De ezek az emlékek már egyre halványabbak, ez valószínűleg az utolsó pillanat, amikor még ki kell használni őket. Nekünk ezt át kell adnunk, az újabb nemzedék tagjaival pedig meg kell értetnünk, hogy személyes viszony nélkül Oroszországgal nem lehet szót érteni.

Milyen a hozzáállása az új generációnak az orosz kultúrához, emberekhez és az országhoz? Egy  2006-os TÁRKI felmérés szerint – melyet Önök csináltattak – ugyanis a 18-39 éves korosztály az, amelyik a leginkább ruszofób, ez pedig meglepő, mert ezt inkább az idősebb generációkról gondolná az ember...

Tartottam már ruszofóbiáról szóló órát, aminek a keretében megkérdeztem a hallgatóktól, mi erről a véleményük. Az egyikük azt mondta, hogy ő konkrétan ruszofób, és azért jött, hogy megismerhesse, hogyan is működik ez a dolog. Általában nyilván nem ruszofóbok jönnek, sőt én kifejezetten a nyitottságot látom. A saját hallgatóim körében csináltam is egy felmérést, amelynek furcsa módon az lett az eredménye, hogy pozitívabban tekintenek az oroszokra, mint a magyarokra. Elsőre nem is akartam elhinni, ezért újra megcsináltattam: ugyanaz jött ki. 2010-ben, a választások előtti rossz hangulatban zajlott a felmérés, ami biztosan rányomta a bélyegét az eredményre, ezért lettek ilyen kritikusak a vélemények. Én tehát abszolút nyitottnak látom a fiatalabb korosztályt, nem jellemző a ruszofóbia, legalábbis a ruszisztika szakosok körében. Valójában rengeteg energiát mozgósítunk és eszközt vetünk be azért, hogy jól érezzék magukat ebben a közegben. Táborokat szervezünk, már második éve együtt tanulnak-nyaralnak orosz diákokkal. Így kialakulhatnak az emberi kapcsolatok; közelről ismerik meg egymást, nem csak a média által közvetített vagy olvasmányélmény alapján szervett ismeretekből, s nem a szülőktől vagy az iskolai oktatásból hozott az előítéletek alapján ítélik meg orosz társaikat, hanem igazi kontaktus, kommunikáció jöhet létre közöttük. Itt sajátítják el azt a pluszt, ami alapján az oroszság lényegét megsejthetik, itt érezhetnek rá, mi a nemzeti karakter, hiszen ez nem tanítható vagy tanulható. Ez a forma nagyon jól működik: a kapcsolatot később is fenntartják, folyton oda-vissza utaznak egymáshoz, közösségi oldalakon, a Facebookon is van közös csoportjuk. Itt már jóval többről van szó, mint ruszisztikáról, vagy egy használható diploma „gyártásáról”. Olyasmiről beszélek, amiből manapság a legnagyobb deficit van a fiatal generáció körében: a kommunikáció nem csupán a virtuális térben folyik. Felhasználjuk egyébként ezt is, maximálisan élünk vele, mert ismerem a jelentőségét, de nem hiszem, hogy a kommunikációnak ebben kellene kimerülnie: viszont remek eszköz arra, hogy valóságos közösség létrejöhessen. Ebben pedig jók vagyunk, erre büszke is vagyok.

Igen, azt láttam, hogy a Központ például skype-on is indított esti órákban orosz nyelvtanfolyamot, ahova, mindenki csatlakozhatott, akit ez érdekelt. Ez sikeres próbálkozás volt?

Igazából annyira nem. A Facebook sokkal sikeresebb. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon jó élményem. Elmentem a Pécsi Tudományegyetemre, hogy az ottani BA-sok körében népszerűsítsem a ruszisztika MA szakot (az ottani kollégák nem vették túl jó néven, hogy elszívom a hallgatókat, annak ellenére, hogy ott ilyen MA-képzés nincs). Már 45 perce beszéltem 30-40 szlavisztika-orosz szakosnak, amikor azt vettem észre, hogy nem látom a szemükben a fényt: tehát semmi reakció, semmi visszaigazolást. Egy olyan előadó, aki már annyi éve csinálja, mint én, a testbeszédből, a szemkontaktusból látja, működik-e az, amit mond. Már majdnem vége volt az órának, amikor azt mondtam nekik: rendben, akkor kérdezzenek – de nem kérdeztek semmit. Én régi vágású vagyok, az én óráimon ilyen nincs, kérdezni kell. Ilyenkor nem liberális, hanem tekintélyelvű vagyok: vagy kérdezek, vagy kérdeztetek. Itt ez sem hatott. Ekkor azt mondtam: ha adnak még nekem öt percet, akkor megmutatom a Facebook-oldalunkat. Öt percig mutogattam nekik a Minden, ami orosz, az Oroszvilág és más nyilvános oldalainkat, aztán elbúcsúztam, és hazavezettem Budapestre. Este megnéztem az oldalakat, és láttam a bejelöléseket. Körülbelül 15-en iratkoztak fel. Ez azt jelenti, hogy mégis működik ez a kommunikáció. Küldetésnyilatkozatunk mégis szélesebb, mégis többen jelent a hallgatóknak, mint egy jó diploma biztosítása. Mi arra szocializáljuk a hallgatóinkat, hogy jól érezzék magukat, hogy ez a két év a mesterképzésben ne csak hasznos legyen, hanem kellemes is. Ezt mindenféle órán kívüli programmal, csoportkohéziós eseményekkel érjük el. Nekem nagyon jó a tapasztalatom, optimista tanár vagyok, aki nagyra tartja a hallgatókat.

Mi a helyzet a már végzett hallgatókkal? Ez a kapcsolat később is megmarad a hallgatók és a Központ között? Egyengetik majd valahogyan az útjukat?

Igen, és szerintem ez így fog működni továbbra is: a kapcsolatok kialakulnak, és megmaradnak. Egy valamirevaló tanár nem engedi el a hallgatóját. Különösen, ha az keményen dolgozik. Mi bevezetünk egy olyan dolgot is, ami szerintem nincsen máshol Magyarországon: az évfolyamrangsort. Nálunk lesz olyan, hogy évfolyamelső. Először teljes, minden hallgatót érintő rangsorra gondoltam, aztán arra jutottam, hogy ez túlzás lenne, de évfolyamelső biztosan lesz, sőt az első három helyezettet is megjelöljük. Ez viszont növeli a versenyt, és a legjobbak útját mindenképp igyekszünk egyengetni. Ez pozitív diszkrimináció, és én ennek a híve vagyok. A Ruszisztikai Központnak jó a megítélése, kiterjedt kapcsolatrendszerünk van, természetesen hozzánk fognak fordulni  a legkülönbözőbb helyekről, a mi hallgatóinkat fogják keresni, ha be kell tölteni bizonyos pozíciókat.

Oroszországban ugyanúgy, mint itthon?

Igen, az orosz kapcsolataink is nagyon jók. Én főleg nem panaszkodhatom, mivel elég régóta benne vagyok ebben a közegben, természetes, hogy ennyi idő alatt ezek a kontaktusok kialakulnak és működnek.

Olyannyira működnek, hogy 2011-től a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetemmel (RGGU) közös, „kettős diplomát” terveznek adni a végzett hallgatóknak. Ezzel kapcsolatban hogy állnak a tárgyalások az ottani egyetemmel?

A már említett kari tanácsi ülés a két magyar specializáció mellett elfogadott egy harmadikat is, amelyet az oroszoknak hirdetünk meg. Ez kölcsönös alapon fog működni: egy szemesztert, vagy annak egy részét a mi diákjaink kinn töltik az ottani egyetemen, míg az övéik nálunk tanulnak majd. A mi tíz hallgatónkból szerintem körülbelül öt fog így kijutni. Egy-egy évfolyam olyan lehetőséget is kap, hogy a mi diplománk mellett egy orosz egyetemi diplomát is megszerezhessen. Ez a „kettős diploma” azért nagyon fontos, mert abszolút növeli az esélyeiket a munkaerőpiacon. Ez az előny kölcsönös, mert az oroszok számára ez a diploma – ők úgy mondják – „európai diploma” (magukat ebben az értelemben nem sorolják Európához). Sőt, ha ezeket a tanulmányokat tovább akarják folytatni, akkor beiratkozhatnak a mi doktori képzésünkre is. Ezen a szinten is lehetőség lesz a közös fokozat megszerzésére: itt is előrehaladottak a tárgyalásaink, ez említetten kívül több egyetemmel is, például a Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézetével (MGIMO), ami az ottani „diplomataképző” – nagy presztízzsel. A fokozat elnevezése kint még „a tudományok kandidátusa”, de nálunk már PhD-t kaphatnak az orosz hallgatók, ami nekik sokkal csábítóbb a már említett európaiság miatt. Nekik tehát hihetetlen érdekük fűződik ahhoz, hogy ez a rendszer beinduljon. Szerintem a mi hallgatóink számára is nagy nyereség, ha az egyik legnagyobb presztizzsel rendelkező orosz egyetemen szerezhetnek végzettséget, ez rangot ad a szakmában.

Jól értem, hogy egy orosz hallgatónak több előnnyel jár egy itteni PhD megszerzése, mint egy magyarnak a kandidátusi cím? Az oroszoknak így megnyílik az út az EU-ba, vagy maradnak Magyarországnál?

Ők azt gondolják, hogy igen: hiszen ez a fokozat nem csak Magyarországon érvényes, hanem egész Európában. Erre van kitalálva a bolognai rendszer, reméljük működik is. Garantálni senki sem tudja, én csak azt tudom, hogy ők ehhez nagy reményeket fűznek.

Látszik, hogy az oroszok is próbálnak minél többet tenni ezekért a kapcsolatokért. Az Orosz Világ (Ruszkij mir) Alapítvány 2009-ben adományozta a Központnak a Módszertani Kabinet és Könyvtár felszereléseit, melyek sokat segíthetnek a színvonalas oktatásban. Ha ez nem történik meg, akkor is elindul a Ruszisztikai mesterszak?

A kettő között nincs összefüggés, egészen biztosan elindult volna, bár örülünk, hogy a kettő egybeesik, hiszen így jobbak a technikai feltételeink, de például a könyvek, amelyeket a hallgatóknak kiadok, azokat a saját állományunkból adom. Nagyrészt az irodámban található könyvtár szolgáltatja ezeket, ami több évtizedes gyűjtőmunkám eredménye, nem egy mű egyébként hozzáférhetetlen lenne Magyarországon. Mindaz, amit az Alapítványtól kaptunk, nagyon hasznos: ezer könyvet adtak, kortárs műveket, filmeket, stb., amelyeket máshonnan nehezen tudnánk megszerezni. Ez nagyon jó lehetőség, ám a mesterképzés enélkül is elindult volna.

Olvastam a Központ honlapján, hogy a Kabinet és Könyvtárban a most középiskolában oroszt tanuló diákoknak lehetősége van nyelvtanfolyamra jelentkezni. Ez az utánpótlás egyfajta biztosítása? Van rá kereslet?

Van. Itt csináljuk, mert senki más nem csinálja, de ez nem azt jelenti persze, hogy a világ összes baját a vállunkra akarjuk venni, de hát, az „úttörő, ahol tud, segít”. Ez benne volt Az úttörők 12 pontjában. Nyilván egy egyetemnek be kell kapcsolódnia a társadalmi felelősségvállalás rendszerébe, ennek ellenére azt gondolom, hogy nem nekünk kellene megoldani a magyar-orosz kapcsolatok és az orosz nyelv magyarországi oktatásának az összes problémáját. Módszertani konferenciákat és továbbképzéseket természetesen tartunk, teljesen ingyen. Kapcsolatban vagyunk az összes nyelvtanárral, mindig elküldjük nekik az információs kiadványainkat, értesítjük őket, ha továbbképzést indítunk. De nincsenek túl sokan, a statisztika szerint kb.100 olyan intézmény van, ahol oroszt tanítanak.

Úgy találom meg legkönnyebben az utánpótlást, ha viszonylag korán elkezdem kutatni a forrásait. Mindig akad olyan diák, akit később szívesen látnék a ruszisztikán. Jó, ha a hírünk leszivárog a középfokú oktatásba is, hiszen ahogyan említette, a fejvadász cégek is egyre inkább bíztatnak orosz tanulásra. Egyébként is illúzió azt hinni, hogy úgy meglehet tanulni az egyetemen oroszul, hogy az azonnal működő tudás legyen. Jó alapokra van szükség.

Mégis úgy tűnik, hogy a szak ennek ellenére jól működik. Mikor a Ruszisztikai Központ 15 éve csatlakozott az ELTE-hez, számított erre? A célokból mi az ami ebből teljesült, és mi az, ami teljesen máshogy alakult?

Maga a Központ már 1990-ben megalakult, öt évig civil szervezetként működött, aztán vált az ELTE szervezeti egységévé: ezért én inkább húsz év távlatából tekintek a kezdetekre. Húsz évvel ezelőtt teljes ellenszélben indultunk: megszűnt a kötelező orosz oktatás, az orosz kapcsolatokat gyakorlatilag lenullázták. Az újraindulás csak civil kurázsi révén történhetett. Olyan egyértelmű dekonjunktúrából, amelyet akkor megéltünk, csak összefogással lehetett kilábalni. Nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy az akkori légkörben folytassuk mindazt, ami értéket jelentett, s nem gondoltam, hogy idáig jutunk, ahol most vagyunk.

Elsőként kutatási célokat fogalmaztunk meg, másra nem is nagyon volt lehetőségünk, hiszen még nem voltunk oktatási intézmény része. '95-től, amikor az ELTE részévé váltunk, továbbra is elsősorban  kutatási központként működtünk; oktatási célokat nehéz is lett volna kitűzni, hiszen mi itt a központban történészek vagyunk, márpedig a történelem szakos hallgatókat Oroszország sosem érdekelte különösen, csak keveseket. Ráadásul, egy módszertanilag borzasztó nehezen kezelhető helyzetbe sodródtunk: a hallgatók már egyáltalán nem tudtak oroszul olvasni, miközben mi orosz történelmet tanítottunk – a történelem szakosoknál ez most is így van. Így más célokat fogalmaztunk meg: például azt, hogy Oroszországról szóló ismeretek átadása során érvényes szemléletet közvetítsünk, amely se nem ruszofób, se nem a megszépítő szovjet látásmódot tükrözi. Meg kell értetnünk: Oroszország van olyan jelentős ország, hogy ha valaki elvégzi a történelem szakot, és történész lesz vagy történelem tanár, akkor tudnia kell róla valamit, ráadásul, XXI. századi követelményeknek megfelelő tudással kell rendelkezni. Ez egy normális pedagógiai célkitűzés. Voltaképpen a szerencse fiának is mondhatom magam, hiszen végül sokkal több is megvalósult, mint amit elterveztünk a kezdet kezdetén. Minden menet közben alakult, minden lépésnél feljebb raktuk a lécet. Nem számítottam arra, hogy valaha is ilyen jól áll a helyzetünk, mint most. Márpedig jól áll.

Akkor ez már az út vége és az elégedettség, vagy van még tovább is?

Most jött el az az idő, hogy megvan a struktúra, intézményesen, szellemileg és humánpolitikailag egyaránt. Megvan a megfelelő szakembergárda, tehetségesek és jó színvonalon teszik a dolgukat; adva vannak a lehetőségek és a körülmények. Készen áll mindaz, amit ezután csak rendesen kell működtetni, és ezzel elégedett vagyok. Ez látszólag az út vége, valójában még csak most kezdődik az igazi munka. Megpróbáljuk úgy és arra kiképezni a hallgatóinkat, ahogyan és amire még sosem volt módunk, hiszen nemzetközileg is abszolút versenyképesek és egyedülállóak vagyunk. Következő célunk az, hogy külföldiek számára is csábító legyen a képzésünk, hogy olyat nyújtsunk, amit máshol nem kaphatnak meg, legalábbis ilyen színvonalon nem. 

A vágyainkat a realitáshoz szoktam szabni. Nem tűzök megvalósíthatatlan célokat, de ettől még ambícióim nem lesznek szerények. A Ruszisztikai Központ ma egy „virtuális orosz egyetem” kezdeménye. Virtuális, mert nem kellene létrehozni fizikailag egy új egyetemet: a meglévőn belül van olyan intézmény, amely orosz nyelvű képzést adhat nem csak magyar, hanem bármilyen nemzetiségű hallgatóknak, amelyben nemcsak egy Ruszisztikai MA működne, hanem többféle is.

Mindebből úgy tűnik, a szakma mégis kezd helyrerázódni. Befolyásolhatja-e ezt az Orbán-kormány, illetve a készülő felsőoktatási törvény?

A felsőoktatási törvény akár befolyásolhatná is, ám én ettől nem tartok. Egyre inkább az érződik – szerencsére –, hogy a magyar-orosz kapcsolatok erősítése nemzeti érdek, attól függetlenül, hogy éppen ki van kormányon. Én bizakodó vagyok, hiszen éppen Orbán Viktor mondta a napokban, hogy „Keletről fúj a szél” („Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”), amivel én mélységesen egyetértek.

Már középiskolában is orosz tagozatos volt. Az orosz kultúra iránti szenvedély mikor, és hogyan alakult ki Önben? Saját döntés volt, hogy ebben az irányban indul el, vagy így hozták a körülmények?

Azt, hogy szenvedéllyé mikor vált, nehezen tudom megmondani, de azt pontosan tudom, hogy miért választottam az oroszt. Nagyon prózai oka van: a szüleim Mongóliában dolgoztak, így 10 éves koromtól két évet töltöttem ott, orosz nyelvi közegben. Sok orosszal ismerkedtem meg, és a nyelvet is megtanultam. Innentől elég egyértelmű volt, hogy a Fővárosi Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban orosz tagozatos leszek. Nem tudom, hogy 10 évesen mennyire szerettem meg az orosz embereket és a nyelvet, ilyen emlékeim nincsenek. Arra emlékszem, hogy ott voltam az orosz gyerekek között és kommunikáltam velük, és ez nyilván kialakított egyfajta kötődést, de az, hogy én ezzel fogok foglalkozni csak később dőlt el, nem is gimnáziumban, mert ott még mással akartam foglalkozni.

Mivel?

Újságíró akartam lenni. De végül nem lettem újságíró, mert nem lehettem volna olyan alapos, mint amennyire szerettem volna az lenni. Mikor el kellett döntenem, hogy „mi leszek, ha nagy leszek” – ez körülbelül a hetvenes évek közepére tehető  –, nem tűnt jó választásnak az újságíróság, mert a világban valamennyire is nyitott szemmel járó fiatalember láthatta, hogy úgysem tudja leírni azt, amit akar. Ehelyett mindenféle mást írogatni nem tűnt jó perspektívának, ezért a történelmet, a történészséget választottam inkább. Így szisztematikusabb lehettem annál, mint ahogyan én egy újságírót elképzeltem, és azt akartam, hogy sokkal több közöm lehessen a valósághoz, mint egy akkori újságírónak, amit paradox módon a történelmen keresztül meg lehetett valósítani. Az orosz történelmet pedig azért választottam, mert engem már akkor is az motivált, hogy miben vagyok jó és versenyképes, ez pedig az orosz volt. Az újságírói álomnak tehát vége szakadt, a választott szakmámat pedig megtanultam tisztelni.

Hogyan lett a tiszteletből szeretet?

Ez női kérdés. Erre elég nehéz válaszolni, mert én soha sem határoztam meg emocionálisan a viszonyomat ahhoz a tárgyhoz, amivel foglalkozom. Kétségkívül lennie kell ilyen érzésnek, de soha sem fogalmaztam meg, mert egy történész esetében kizárt, hogy érzelmi alapon közelítsen tárgyához. Az oroszt, a történelmet nem a hagyományos értelemben véve szeretem; ha így szeretném, nem tudnék egyetlen helytálló dolgot sem írni róla. Természetesen mondhatom, hogy szeretem az orosz kultúrát, az embereket, de az a tárgy, amivel foglalkozom, amit kutatok, tanítok, és átadok, az nem alapulhat ezen, hiszen akkor elveszíteném az objektivitásomat. Nekem az a dolgom, hogy valósághűen továbbítsam az ismereteket, az igazságot, ha szeretem, ha nem. Nem is magát az orosz történelmet szeretem, hanem azt, ahogyan „rámegyünk az igazságra”. Korábban annyira átpolitizált volt ez a tárgy, hogy küldetésünk részévé kellett tenni, miként mutatható be szépítés nélkül az a valóság, amit a magyar közvélemény nem ismert. Ez a feladat nagyon nekem való volt, ha úgy vesszük, rokonságban áll azzal, amit egy oknyomozó újságíró csinál. A valóságfeltárást szeretem, és tanárként ezt adom tovább, hiszen ezzel tudok a legtöbbet tenni.

Egyfajta nyitott gondolkodás átadásával?

Igen. Természetesen az is kiderül, hiszen nem titkolom el, hogy én nagyra tartom az orosz kultúrát és közel állok az orosz emberekhez, nyilván ezt is továbbítom. De idealizálni, heroizálni, jobbat mondani sohasem fogok mondani róluk. Ezt egy tudós ember nem teheti meg. Én nem lelkendezhetek főállásban. Nekem a tárgyszerű ismeretátadás a dolgom. Ruszofil vagyok, ez világos, de a távolságot nagyon fontos megőrizni, különben rossz irányba befolyásoljuk a hallgatókat, és ezzel a legnagyobb hibát követjük el. Persze megvannak az értékeink, és ezeket közvetítjük, például az előítélet-mentes, nyitott gondolkodást. Az orosz, ha úgy vesszük, csupán egy eszköz erre, ha mást választottam volna, valószínűleg akkor is ez lenne a krédóm.

 Az interjú 2010 novemberében készült.

  

<<< Vissza a hírekhez


  

Szervezeti változások az ELTE BTK Történeti Intézetében
2019-09-16

2019 sok újdonságot hozott az ELTE BTK Történeti Intézetének életébe.

Tovább >>>
Hallottál már róla - Kutatók Éjszakája a Ruszisztikán
2019-09-15
Nyilván már hallottatok róla, hogy a Ruszisztikai Központban mindig nagyszerű programok vannak a Kutatók Éjszakáján. Idén a programokat arra a kérdésre fűztük fel, hogy Hallottál már róla? Ha igen, gyere el, ha nem, akkor pedig azért gyere el szeptember 27-én!
Tovább >>>
Metodikai szombat 2019 szeptember
2019-09-14
2019 első őszi, orosztanároknak szóló metodikai szombatjára 2019. szeptember 21-án 13 órától kerül sor a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központban.
Tovább >>>
Megunhatatlan a Moszkva nem hisz a könnyeknek
2019-09-12

Vlagyimir Menysov Oscar-díjas alkotása jó választás volt a szeptemberi ruszisztikai filmklub évadnyitásához. Mindenkit elvarázsolt a film – akár először, akár másodszor, akár sokadszor látta.

Tovább >>>
Szeptemberi színház - Ványa bácsi
2019-09-07
A Ruszisztikai Központ Színház Odüsszeiája szeptemberben a váci Dunakanyar Színház és a dunaújvárosi Bartól Béla Kamaraszínház koprodukciójában bemutatott Ványa bácsi-ra kalauzolta el az érdeklődőket.
Tovább >>>